A szőnyeg, mint használati tárgy különleges helyet foglal el az emberiség kultúrtörténetében. Nomád életet élő népek szükségleteként keletkeztek az első szőnyegek. Maga a szőnyegkészítés valószínűleg egyidős civilizációnkkal, a legidősebb tárgyi emlék, az ún. Pazarik lelet Kr. e. 500 körül készült.
A szőnyegkészítés hazája magában foglalja Kis-Ázsia, a Kaukázus, Irán, Közép-Ázsia, Afganisztán, Észak-India és Kína területét.
Ezen, a nagyobbrészt fennsíkos és hatalmas hegységekkel borított területen ősidők óta virágzik az állattenyésztés, amely minden időben bőven szolgáltatott szőnyegkészítéshez szükséges nyersanyagot, főleg gyapjút. A terület viszontagságos klímaviszonyai ellen is sokoldalú használati eszköznek kínálkozott a szőnyeg.
Az idő múlásával a szőnyegkészítő népek a szépség utáni vágyukat is kifejezésre juttatták: díszíteni kezdték a szőnyegeket törzsi szimbólumokkal, ornamentikákkal, melyek adott földrajzi területhez köthetőek. Ennek következtében jöttek létre a szőnyegfajták, melyeknek nemcsak rajza, hanem színei is jellemzőek voltak, mivel minden népnek volt valami titka a fonalak festésére.
Így lett a kezdetben csak használati tárgyként szolgáló szőnyegből sok évszázados fejlődés során művészi értéket képviselő pompás fényűzési tárgy. Ez volt a keleti szőnyeg útja a nomád népek szükségleti eszközétől a XVI. századi mesés értékű és szépségű műremekekig.
A népies szőnyegek mellett egy másik fajta is fontos szerepet játszott a Kelet művészetében. Ezeket azonban nem a nép készítette, hanem már régen, századokkal ezelőtt kiváló iparművészek tervezték őket, s a nagyobb udvari műhelyekben készültek a legkiválóbb anyagok felhasználásával a Kelet előkelőségeinek részére.
A népies vagy „falusi" szőnyeg azonban sok tekintetben állja a versenyt a keleti szőnyeg klasszikus korából való darabokkal is. Rajza, színezése, formája természetesen nem olyan tökéletes, mint a klasszikus időkből valóké, de éppen ezek az apró-cseprő botlások, melyek kedves naivitásból, félreértésből jönnek létre, de mindig mély érzésből fakadva teszik őket szemünkben becsessé. Ezek a szőnyegek soha nem eladásra, szinte kivétel nélkül saját használatra, a legszűkebb kör részére készültek. Nem véletlen tehát, hogy az utóbbi időszakban a gyűjtők érdeklődésének középpontjába kerültek.
A népművészet egyik jellegzetessége, hogy felfedezése után lassú hanyatlásnak indul. A keleti szőnyeg sem kivétel ez alól. Amióta az amerikai és európai piac felfedezte magának a szőnyeget, úgy vesztette el fokozatosan művészi értékét és szépségét. Laza csomózású, rikító színű, silányabb anyagból, nem odaillő rajzzal készült rossz minőségű „lélek nélküli" szőnyegek jelentek meg európai és amerikai lakások méreteinek megfelelően, lehetőleg jó magas sörtével.
Európában a szőnyeg sosem volt létfontosságú szükségleti tárgy, így a szőnyegkészítés nem is vált népművészetté. Aki szőnyeget kívánt beszerezni - főleg fényűzésből - az keleti szőnyeget vásárolt. A XIX. század második felében a kereskedők nagy mennyiségű perzsaszőnyeggel árasztották el Európát. A „perzsa"szőnyeg, ahogyan a keletről származó csomózott szőnyegeket évszázadok óta megkülönböztetés nélkül nevezik - itt kell megjegyeznünk, hogy nem helyes valamennyi keleti szőnyeget perzsának nevezni, hiszen a perzsaszőnyegek a keleti szőnyegek csak egy kis csoportját képezik - minden időben szíves fogadtatásra talált Európa országaiban.
Fantasztikus szín- és mintaviláguk a festőművészeknek is feltűnt. Éltek is a lehetőséggel, hogy műveiket csodálatos szőnyegábrázolásokkal díszítsék.
Ezek a művek segítettek később abban, hogy a XV.-XVII. században keletkezett szőnyegek korát pontosan azonosíthassuk.
Divat lett a perzsaszőnyeg, ami maga után vonta a kelet művészetét kutatók érdeklődését is. Elkezdték számon tartani a meglévő darabokat és kutatni elfelejtett, pusztulásnak indult darabok után. Hazánk maga különösen alkalmas területnek ígérkezett régi keleti szőnyegek kutatására, hiszen az ország 150 évig volt török megszállás alatt. A kelet-nyugati szőnyegkereskedelem szárazföldi útja Magyarországon vezetett keresztül, és az áru jelentős része már nálunk gazdára talált. Például egy 1503-as vámfeljegyzés szerint egyedül Brassó városán keresztül tíz hónap leforgása alatt több mint ötszáz keleti szőnyeg érkezett Magyarországra. Ez a tény a lakáskultúra sajátos fejlődését tette lehetővé, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a régi magyar otthonok elmaradhatatlan része lett a keleti szőnyeg.
Különösen kedveltek voltak a török szőnyegek. Népszerűségüket annak is köszönhették, hogy egy olyan státuszt szimbolizáltak, ami erőt és vagyont jelentett, és egy-egy családi ünnep fényét emelték főúri kastélyokban, nemesi kúriákban és polgári otthonokban egyaránt. A templomoknak - protestánsoknál és katolikusoknál egyformán - nélkülözhetetlen darabjaivá váltak a keleti szőnyegek.
Mindezeket figyelembe véve nem véletlen tehát, hogy a budapesti Iparművészeti Múzeum (1872) anyagában kiemelkedő jelentőségű a szőnyeggyűjtemény, és az isztambuli Török és Iszlám Művészeti Múzeum mellett a budapesti Iparművészeti Múzeum büszkélkedhet a legjelentősebb anatóliai múzeumi szőnyeggyűjteménnyel.